(Az Atlétika c. újság 1990. januári számából)

Az évkezdés a fogadkozások, tervezések időszaka és talán egy folyóirat év eleji számában van helye a jövővel kapcsolatos meditációknak. Csak meditációk, ugyanis nem tisztem a tervek ismertetése, meg nincs is mit ismertetni, mert a MASZ vezetése nem rendelkezik még közép és hosszú távú tervekkel. Ez nem kritika, csak ténymegállapítás. A helyzet érthető, hiszen az önálló működés kialakításával kapcsolatos szervezeti, személyi kérdések megoldásán túl, csak az 1990-es évre vonatkozó felkészülési irányelvek és a versenynaptárak készültek el. Ezeket tervként lehet felfogni egy évre, de többre van szükség, Programra, koncepcióra, amely iránymutatást adhat a mozgalomnak.

Írásommal ehhez próbálok segítséget nyújtani, de tekinthető ez a cikk vitaindítónak is, amelynek eredményeként közös nevezőre juthatunk a magyar atlétika jövőjét illetően. A pesszimistább nézetek szerint nincs értelme a hosszú távú tervezésnek, csak a túlélés, az értékek mentése lehet a program. Többre, fejlesztésre nincs reális lehetőség. Sok igazság van ebben. Szomorú tény, hogy napjaink gazdasági helyzete nem teszi lehetővé a szakosztályok gondtalan munkáját és sok helyen létük megőrzésének feltételeit is csak nagy erőfeszítések árán sikerül összeszervezni. Mindezeket tudva és elfogadva állítom, van értelme a jövővel való foglalkozásnak és kellenek olyan taktikai tanácsok, amelyek segítségével jobb idők beköszönéséig életben tudjuk tartani a sportágat.
A statisztika igencsak kedvezőtlen képet mutat. 1984-ben 778 szakosztályban 28 972 igazolt versenyzőnk volt. 1988-ban ezek a számok alaposan lecsökkentek, 226-ra, i1letve 13270-re. Megállítható-e ez a tragikus csökkenés? Szerintem azonnal teljesen nem, de lassítható, majd visszafordítható a folyamat.
Első és legfontosabb a szemlélet változtatása. Nem a széthúzás, az egyéni érdekek hajszolása, hanem az összefogás és együttműködés erősítésével. Ha baj van, akkor értelmes kompromisszumok sokaságát kell megkötni. Szakosztályi szinten, egyesületben és szövetségeknél egyaránt erősítenünk kell a nyílt, őszinte, egyéni érdekeken felülemelkedő sportszerű együttműködést. Az új alapokon építkező olimpiai bizottságunk jelszavát idézem mottóként: "Becsületes játék az egyetlen út". Tegyük félre a sandaságokat, a gáncsoskodásokat, és az atlétika igazi érdekeinek megfelelően alakítsuk a sportág hétköznapjait. Sok rossz példát tudnék sorolni, amikor ezek az érdekek sérültek, de nem teszem, ez most nem fontos. Mindenki a maga területén próbáljon úgy megújulni, hogy az az összefogást, az erők egyesítését erősítse.
Döntő kérdésnek tartom az iskola- és gyerekcentrikus atlétikapolitika kialakítását. Komoly felelősségünk van a következőnemzedék felé, ezért a fő csapás iránya csak a mai gyerekkorosztály lehet és az az intézményrendszer, ahol eltöltik napjaikat. Minden lehetséges eszközzel be kell vinni az atlétikát az iskolákba. Ez a verseny- és foglalkoztatási rendszer alapvető reformját kívánja. A Magyar Diáksport Szövetség lehetőségeit sokkal jobban kihasználva, be kell épülnünk a foglalkoztatási rendszerbe. Szakosztályi DSE együttműködések, szövetségi és diákversenyek ideális összehangolása, atlétikai akciók meghirdetése és szervezése (lásd OTP Kupa) és sok más mód lehetséges. De lépni kell, mert ha hagyjuk a jelenlegi gyakorlat folytatását, akkor az a kevés atlétikával foglalkozó testnevelő és tanítványaik is elpártolnak tőlünk.
Váltani kell a módszerekben, a gyerekekkel való foglalkozás tartalmában. Az edzéseken, versenyeken helyenként teljesen elsikkad az érzelmi oldal. Meg kell becsülni azokat az egyéniségeket, akik az edzésterhelésen túl, mást is adnak a gyerekeknek. A mai világban számtalan más vonzó program kínál­kozik a gyerekek számára, ezekkel nehéz versenyezni. De próbálunk-e? Hol vannak a klubszerű, tartalmi elemek, a jó kis társaság közös élményei, a közös "balhék", csínytevések vonzó, kötődést elősegítő érzelmi motivációk? A mai gyerekek sem rosszabbak, mint 10 évvel ezelőtt, hozzájuk is meg lehet találni a kulcsot, csak keresni kell az edzőknek és sportvezetőknek. Ma már több kelJ, más kell a gyerekek megtartásához. Értelmes program kell, amivel kialakítható a jó közösség és jó szellemű munka, ehhez igazi pedagógus edzők kellenek, akik értenek a mai srácok nyelvén, és meg tudják velük szerettetni a sportágat. Milyen a sportágunkban az érzelmi kötődés szintje, amikor a versenyekre nem mennek ki az igazolt atléták sem?
Tudom, sok minden nem rajtunk múlik, de lehet-e mindenben másra mutogatni?
Ha beletörődünk, ha külső körülményekre hivatkozunk és nem kezdeményezünk, akkor a szomorú statisztikai adatok folytatódnak. Azzal is tisztában vagyok, hogy nemcsak a mi sportágunk van szorongatott helyzetben, de próbáljunk meg előre menekülni és atlétapolitikánkban a gyerekekkel való foglalkozást, a jövőt helyezzük előtérbe a tervek, koncepciók kialakítása során.


Az fenti cikk az Atlétika c. folyóirat 1990. januári számában jelent meg. Azóta 17 év telt el, és ezek a gondolatok még mai is nagyon aktuálisak. Sőt... Érdemes oda figyelni az akkori klub illetve sportolói létszámokra vonatkozó „kedvezőtlen” számokra. Ma már erről álmodni sem merünk. Lehet, hogy 10 év múlva már a mai állapotokra fogunk így emlékezni? Ha nem tud a magyar atlétikai megújulni, tényleg csak álmok és emlékek maradnak számunkra. (Admin)