| A RÚDHÁNYÁSTÓL A GERELYHAJÍTÁSIG |
|
| Írta: Dr. Takács Ferenc | |
| 2007. október 06. | |
|
(Az "Atlétika" című újság 1999. novemberi számából)
A legrégebbi szerszáma és egyben fegyvere őseinknek feltehetően egy faág volt, amellyel gyümölcsöt vertek le a fáról vagy vadásztak vele. Ezzel az eszközzel, mint régiséggel legfeljebb a földről felkapott kő versenyezhetett. A gyűjtögető, vadászó életmódot folytató ember azután botot csinált a faágból, majd simítgatta, formát adott neki, kihegyezte, végül pedig kőheggyel látta el, ez lett a lándzsa vagy dárda. A kőhegyű lándzsa után jött a vassal megerősített lándzsa, amely a dzsidának és a szuronynak volt az elődje. Ezek a szerszámok már egyértelműen fegyverként szolgálták az embert az állatok elleni harcban vagy - sajnos - az egymás ellen vívott háborúkban.
 Image Tudomásunk van több ausztráliai természeti népről, akik szintén a botvívást alkalmazzák, sőt olyan is van, hogy célba dobnak vele és ez már kicsit közelebb visz bennünket a gerelyhajításhoz. Az antik görögség volt talán az első, ahol a botból dárda lett, a fegyverből pedig sporteszköz (gerely), amelyet minél messzebbre kellett eldobni a különböző pánhellén versenyeken (különösen Olümpiában, valamint Szamosz és Keosz szigetén). Több szerző úgy véli, hogy az egyik leghíresebb antik szobron, Polükleitosz  Image Honfoglaló őseink harciasságáról számos korabeli forrásműben olvashatunk, de elsősorban a nyilazást emlegetik. Ezen kívül azonban jól ismerték elődeink a lándzsa-, illetve dárdavetést is, de többnyire úgy nevezték, hogy rúdhányás. Régi kódexekben sok helyen rátalálhatunk a "rúd" szóra, amely alatt egyértelműen "hajítófát" vagyis dárdát értettek. A "lándzsa" inkább a későbbi szúrófegyvert jelölte, vagyis a kopját, a dzsidát, illetve a szigonyt és a szuronyt. Érdekes módon említi a gerely ősét Comenius "Janua linguae latinae" című munkájában, amikor azt írja, hogy a vitézek a harc során gyakran hasznáIták.a „láncfákat". A latinban a lándzsa "lancea", ebből képezhették (fordították magyarra) a "láncfát", amelyet kétségtelenül a mai gerelyhajításra emlékeztetően használtak, aminek azután a "rúdhányás" nevet adták. A legjobb példa erre Ilosvai Selymes Péter Toldijának a következő négysora:
„ De, hogy Budára Toldi György megjő vala,
Vitézlő szolgái rudat hánnak vala, Toldi Miklós ott köztök forgolódik vala, Vissza két annyira az rudat veti vala.”
 Image Mi magyarok is korán kezdtük, hiszen Molnár Lajos 1875-ben megjelent művében már így írt a hazai gerelyhajításról: "a gerelydobás a continensen alig dívik másutt, mint hazánkban". Először természetesen a modern gerelyhajítás is bejárta az ismert ősi utat, tehát kezdetben célba dobták, majd célba is és távolba is, azután a végén fogva próbálták helyből vagy nekifutással - minél messzebb hajítani (ebben Kóczán Mór az első időkben világrekorder volt!). Egy ideig konkurált egymással a végén és a közepén fogott gerelyhajító stílus. Az 1908-as olimpián még mind a két formációban megrendezték a bajnokságot, míg végül a stockholmi olimpián (1912) szabályba iktatták, hogy csak "közepén és a kötésnél fogva" lehet a szert elhajítani. Rövid kis gerelytörténetünkben tehát eljutottunk a kezdetektől odáig, hogy rögzítődött: hogyan kell elhajítani a gerelyt szabályosan. Az, hogy miként lehet minél messzebbre dobni, az egy másik történet, amivel az atlétika technikája és oktatása foglalkozik, így meghaladja a sporttörténész kompetenciáját. Szerencsére ebben is jeleskedtünk, hiszen, ha csak egy hevenyészett névsort írunk ide Kóczán Mór óta, akkor is büszkén mondhatjuk: "rúdhányó" nép vagyunk. Íme a dicsőséglista egy része: Szepes Béla, Várszegi József, Kulcsár Gergely, Németh Angéla, Antal Márta, Németh Miklós, Paragi Ferenc és még sokan mások. Köszönjük nekik és edzőiknek a sok csillogó érmet, világcsúcsot és olimpiai bajnokságot. Várjuk a maiaktól a folytatást!
|
|
| Utolsó frissítés ( 2007. október 06. ) |
| < Előző | Következő > |
|---|
