Mátraházi Imre neve az atlétikában jól ismert. 27 éven keresztül volt a MASZ elnökségének tagja és a technikai bizottság vezetője. Nemzetközi bíróként (ITO) számos külföldi világversenyen is közreműködött. Szaktanácsadóként a mai napig segíti a hazai rendezésű nemzetközi versenyek munkáját.

Hogyan kerültél kapcsolatba az atlétikával?
Annak idején, 1952 tavaszán még kézilabdáztam, de már nem éreztem olyan jól magam a csapatban a többi játékos között, akik nem vették komolyan az edzéseket és a mérkőzéseket sem. Úgy gondoltam, hogy egy egyéni sportágat kellene választanom, ahol csak magam vagyok felelős a teljesítményemért. Elmentem egy atlétikai versenyre a Sport utcai BSZKRT pályára, ahol megtetszett a hármasugrás. Elhatároztam, hogy ezt fogom csinálni. Vettem egy szakkönyvet a hármasugrás oktatásáról. Megpróbáltam az elméleti részéből felkészülni. Egy közeli tömegsport pályán a könyvben leírtak alapján elkezdtem edzeni, és a hármasugrást gyakorolni. Néhány edzés után úgy elkezdett fájni a sípcsontom, hogy alig tudtam lépni. Később tudtam meg, hogy a felkészületlen ugrándozásom eredménye egy fájdalmas csonthártyagyulladás lett.

Végül a Vasas szakosztályában kötöttél ki. Ez hogyan történt?
Nyáron elhatároztam, hogy elkezdem a szakszerű edzéseket valamelyik egyesületben. Elég egyértelmű volt, hogy a Vasas lehet az, ahova mennem kellene, mert ott jó hírű atléták voltak, és mint Vasas szakszervezeti tagot biztos befogadnak. A vállalati sportfelelős segítségével megjelentem a Pasaréti úton és jelentkeztem, hogy hármasugró szeretnék lenni. Barátságosan fogadtak, bár látszott rajtuk, hogy egy jóval fiatalabb kezdővel (24 voltam akkor) szívesebben foglalkoznának.
Elkezdtem tehát edzeni, és a korbeli hiányosságomat szorgalmas edzéslátogatással igyekeztem pótolni. Így indult az atlétikai pályafutásom, amelynek versenyzői szakasza 10 évig tartott.

De egy idő után már nem csak mint versenyző vettél részt az atlétikai életben …
Igen, már a kezdetekben tisztában voltam azzal, hogy csak középszerű versenyző lehetek, és nem tűztem magam elé irreális célokat. Szorgalmas voltam, ragaszkodtam az egyesülethez, és tetszett az új környezet, amibe kerültem.
1958-ban a szakosztály bíztatására elvégeztem a versenybírói tanfolyamot, és több versenyen közreműködtem.
A következő évben meghívtak a MASZ technikai bizottságába.

Mi volt az első komolyabb feladatod az Atlétikai Szövetségen belül?
1961 nyarán megkaptam első csapatvezetői megbízatásomat. Néhány jó nevű atlétával a bukaresti nemzetközi bajnokságra kellett elutaznom, és összességében egy eredményes, kellemes hangulatú túra részese voltam.

Ezután már minden évre jutott egy verseny, ahol részt vettél …
Igen, 1963 nyarán Moszkvába utaztam immár a második csapatvezetésem okán. Az ősz folyamán beválasztottak a MASZ elnökségébe, és egyidejűleg megbíztak a versenyszervezési és technikai bizottság vezetésével. Ezeket a tisztségeket 27 éven keresztül láttam el.
1964-ben ismét egy külföldi versenyre utaztam Varsóba, majd az 1965-ös év is több említésre méltó eseményt tartogatott. Sorrendben az első, hogy néhány atléta társaságában eljutottam Londonba. Ez volt az első nyugati utam! A verseny önmagában is felejthetetlen élményt nyújtott. A nagy szakértelemmel megrendezett eseményen a kis magyar csapat kiválóan szerepelt: Zsivótzky és Varjú győzött, azaz angol bajnok lett.
Hazaérkezve már sok munka várt ránk, mert megkezdődtek a Budapesten rendezett Universiade atlétikai versenyeinek előkészületei, ahol technikai igazgató voltam. Ekkor kapcsolódott össze életünk Mindszenty Jánoséval. Az Universiade versenyeinek rendezése komoly feladatot jelentett, mert ilyen nagyszabású verseny Magyarországon még nem volt.

És ekkor jött 1966, a Budapesti Atlétikai Európa-bajnokság éve. Nagy kihívást jelentett a verseny megrendezése?
Már az év elején szerveződött a megrendezésért felelős csapat. Az Atlétikai Szövetséget négyen képviselték a szervezőbizottságban, nagy meglepetésemre köztük voltam én is. Ez számomra teljesen váratlan megbízás volt. A versenyrendezési csoport vezetője lettem. Igen, ez nagy kihívást jelentett számomra, de szerencsére a feladat jól meghatározható volt. Versenyrendezési tapasztalataim gyarapítására több nemzetközi versenyen is részt vettem az első félévben. 
A szervezőbizottság tevékenysége nem volt hiábavaló, mert a verseny rendben, sikeresen zajlott le és kiérdemelte a szakemberek, újságírók és a nagyszámú néző elismerését.
Az EB különlegességei közé tartozik még az is, hogy ez a budapesti volt az utolsó salakon rendezett atlétikai világverseny.

1998-ban, 32 évvel a ’66-os Európa-bajnokság után újra Budapest rendezhette meg az EB-t, ahol szintén közreműködtél, ügyvezető igazgató voltál. Mennyiben volt más a ’98-as versenyt megszervezni, megrendezni?
Mielőtt a 32 év múlva sorra kerülő újabb Európa-bajnokságról beszélnék, érdemes még néhány eseményt megemlíteni.
Számos válogatott viadal és Népszava Kupa nemzetközi verseny megrendezése után 1978-tól 12 alkalommal – Mindszenty Jánossal együttműködve – a nagysikerű Budapest Nagydíjak rendezése volt a feladat.
A továbbiakban említésre méltó nagy versenyek (1983, 1988 Fedett pályás EB, 1989 Fedett pályás VB, 1994 Mezeifutó VB) szervezése, megrendezése mindig biztosította a folyamatos munkát.
Visszatérve az 1966. évi és az 1998. évi EB-k összehasonlítására, azt kell kiemelni, hogy a technikai lehetőségeket tekintve óriási volt a különbség.
Mai kifejezéssel élve a logisztikai háttér 1966-ban igencsak szerény volt. Nem volt fénymásoló gépünk, a kapcsolattartást a megbízhatatlan vonalas házi telefon biztosította, a célfotó csak fél-automata rendszerben működött, az eredmények értékelése hosszú percekbe telt. A távolságok mérése minden esetben manuális volt. Az eredményjelző táblák korlátozott tájékoztatást nyújtottak. A versenybírói jegyzőkönyvek feldolgozása hagyományos írógépeken történt.
1998-ban viszont a gazdasági körülmények voltak nehezebbek. A szervezőbizottságnak komoly feladatot jelentett a verseny költségeinek előteremtése. Ekkor nem volt olyan állami háttér, mint 1966-ban, amely a verseny megrendezésének gazdasági gondjait a központi költségvetésből biztosította.
Az 1998-as EB előkészületei során természetesen felhasználtunk a ’66-ban szerzett tapasztalatokat, de a fontosabb feladatokat már a fiatalabb generáció korszerű technikai eszközökkel, professzionális háttérrel látta el.
Rendszeres kapcsolatban voltunk a delegátusokkal, az Európai Szövetséggel ez nagyon sokat jelentett, illetve elutaztunk többek között Helsinkibe és Athénba, ahol az ottani versenyeken sok információt és tapasztalatot gyűjtöttünk.

Mi az, ami ebben a munkában megtetszett Neked? Mi az, amit megszeretettél benne?
Az atlétikát már versenyző koromban megszerettem, a későbbi feladatokban pedig kihívást láttam, érdekes munkának találtam a versenyrendezést, szervezést. Nagy szerepet játszottak ebben műszaki ismereteim (hiszen eredeti végzettségem szerint gépészmérnök vagyok), és különösen érdekelt a versenyek technikai háttere.

Van-e olyan különleges személy, akivel az atlétikán keresztül ismerkedtél meg, és az évek során munkakapcsolatból baráti kapcsolat lett?
Nagyon kedves régi barátomat a portugál Jorge Salcedot említeném, akit technikai delegátusként, a ’90-es évek elején ismertem meg. Együtt dolgoztunk a különböző hazai rendezésű nemzetközi versenyeken, de külföldön is többször találkoztunk. Ő volt annak a lisszaboni ITO tanfolyamnak a házigazdája, amin én is részt vettem. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, a család többi tagja is ismeri, nagyon jó viszonyban vagyunk vele.
Eszembe jut még a jugoszláviai Takács Artúr, aki 1966-ban technikai delegátus szerepet töltött be, és akitől akkor nagyon sokat tanultunk, majd a következő évtizedekben is számos alkalommal találkoztunk.

Mennyire volt tudatos az, hogy később a gyerekeidet is az atlétika felé terelgetted?
Ez abszolút tudatos cselekedet volt a részemről! Amikor nagyobbik fiam, Imre 10 éves lett, elvittem a BKV Előre atlétikai pályára, hogy kipróbálja ezt a sportágat. Mint minden más gyerek, ő is többpróbával kezdte, azután lassan kialakult, hogy mihez van igazán tehetsége és kedve. Az évek során távolugrásban ért el említésre méltó hazai eredményt, de a főiskolai tanulmányai miatt a versenyzést hamar abbahagyta.
Kisebbik fiam, Ernő hobby-futó lett és legnagyobb teljesítménye a maratoni táv teljesítése volt.
Az atlétikától azonban felnőtt korban sem szakadtak el. Számos nemzetközi versenyen működtek, működnek közre.

Mátraházi Imre munkáját, és tevékenységét a sportágon belül több kitüntetéssel és oklevéllel jutalmazták.
Az 1966-os EB után állami kitüntetésben részesült (Munka Érdemrend bronz fokozata). 1972-ben és 1989-ben a Sportérdemérem arany fokozatával tüntették ki. 1995-ben megkapta az Európai Atlétikai Szövetség aranyjelvényét. 1998-ban az Európa-bajnokság sikeres megrendezéséért a Magyar Köztársasági Érdemrend kis- (lovag) kereszt kitüntetéssel jutalmazták. 1999-ben megkapta az IAAF egyik legmagasabb kitüntetését, a Veterán Jelvényt, 2003-ban pedig a Magyar Olimpiai Bizottság az Olimpiai Díjjal jutalmazta.

Imre bácsi idén 80 éves!  Isten éltesse sokáig!