Oly régen futok már, oly sok minden megtörtént velem, a sok kilométer alatt, de ez most más.
Ma a fiammal futottam, egy csapatban. Ketten voltunk egy csapat. Anya és Fia. Félmaraton párban, Ő és én.
Nem tudom szárnyaltam -e már így a cél felé? Tudom, gyorsabban futottam már, de szárnyaltam - e ?
Nem tudom, hogy vágytam -e annyira a győzelemre valaha, mint ma? Nem magam miatt, miatta.
Annyi ember mellett elfutottam, annyi ember elfutott mellettem, de nekem nem léteztek, csak András a célban. Arra gondoltam, hogy már melegít, már vetkőzik, és már aggódik. Miattam az anyukájáért.
Hát si ettem, és vittem a váltást. A fiamnak. És Ő futott.
Futott? Vágtatott. Mert meg akarta nekem mutatni, milyen gyorsan tud szaladni. Nyerni akart, nem maga miatt, hanem miattam.
Tudtuk, hogy mindenki tudja, hogy Mi egy csapat vagyunk. Anya és Fia. Látszik, hogy összetartozunk.
Nem tudtuk, hogy hányadikak vagyunk, de ahogy futott a cél felé és én az útszélről drukkoltam neki, pillantásunk találkozott, tenyerünk összecsattant és én már tudtam, hogy helyezéstől függetlenül, nyertünk.

Felhasználók átlagos értékelése